Sokáig azt hittük, tudjuk, hogyan kell adni másoknak.

Tizenöt éven át dolgoztam a vendéglátásban – pörgés, kiszolgálás, mosoly, rutin. Kifelé minden rendben volt.
De belül lassan elfogytam.

Napi 10-12 óra munka, és csak a vendék kívánságát teljesíteni nap mint nap, - azt éreztem, hogy lemerülök. Mindig csak adni és adni.

Nem voltam boldog, de nem is vallottam be magamnak.
Először csak fáradt voltam.
Aztán egyre csak menekültem, és tagadtam, hogy ez rossz lenne
Végül: beleragadtam.

Az érzéseimet elnyomtam. Azt hittem, ha nem beszélek róluk, kevésbé fájnak. De a belső üresség csak nőtt. Egyre inkább kívül kerestem a nyugalmat, amit belül veszítettem el. Először csak menekültem. Aztán beleragadtam. Függőség, szégyen, önvád. Végül minden eltűnt körülöttem – a barátaim, a kapcsolataim, a hitem. már én sem voltam ott. Csak működtem. És az volt bennem, hogy ezt a napot éljem túl, csak ezt kell túlélni.

Egy súlyos hasnyálmirigy-gyulladás után kórházban feküdtem 3*. Ez volt az első törés. Nem az alkohol volt a probléma, csak a tünet. –Majdnem mindenemet elvesztettem! Csak azalkohol volt és Én, Semmi más!

Ez volt az a pillanat, amikor először hallottam ki magamból egy mondatot:
"Segítségre van szükségem."

Megismerkedtem Krisztivel, ő sokat segített.

Aztán egyszer csak ott találtam magam egy kis házban a Mátrában. Romos volt, ahogy én is.
De valamiért ide jöttem. A csend először félelmetes volt. Aztán elkerülhetetlen. Végül: gyógyító.

2021 tavaszán, egy teljesen átlagos napon letettem az alkoholt.
Nem volt dráma, nem volt nagy fogadalom. Csak egy döntés – és utána a csend.
Ez a ház nem volt még kész – de engem már elkezdett építeni.

És elkezdtem keresni valamit. Nem tudtam pontosan, mit.
Csak annyit éreztem: változtatni és változni akartam, hogy újra megtaláljam magam.

Nem gyógyultam meg egyik napról a másikra.
De döntöttem.

Kriszti mellettem volt – de a harcot magamnak kellett megvívnom. Hogyan adjam meg magamnak azt az érzelmi biztonságot, amit gyerekként sosem kaptam meg.

Ez a ház lett a felépülésem helye. Nem volt benne semmi különös – csak az, hogy őszinte volt. Mint mi.
És amikor már elbírtam a saját történetemet, tudtam, hogy ezt a helyet nem tarthatjuk meg magunknak.

Kriszti története más. Ő a nyüzsgő nagyvárosból költözött ide, a csendbe. Mindig is szerette a természetet és az állatokat – a szíve mélyén már régóta vágyott egy nyugodtabb életre.
Miután Parádsasvárra költözött, a kastélyban kezdett dolgozni, és lassan, lépésről lépésre felfedezte ezt a vidéket.
Az erdő közelsége, a kutyaséták, a friss levegő és a csend megtanította neki azt, amit a városban nem lehetett: lelassulni, megérkezni, és megbecsülni a pillanatot.
Itt, az erdő szélén Kriszti is megtalálta a saját békéjét.
Ez a ház nemcsak az én gyógyulásom helye volt – az ő választása, az ő otthona is lett.

Ezalatt az évek alatt láttuk, hogyan bánnak az emberekkel. Láttuk, mi az, amitől egy hely rideg és személytelen lesz.
Láttuk, milyen, amikor valakit rosszul szolgálnak ki.
Láttuk, hogy egy recepciós, egy tulajdonos, egy vendéglátós hogyan nem szabad, hogy bánjon a vendégekkel.
Láttuk a rossz példákat:

• A közönyt.
• A kényszeredett mosolyokat.
• A futószalagon kezelt vendégeket.
• A sablonos vagy túlárazott tömegszállásokat.

És pontosan tudtuk, hogy mi az, amit nem akarunk.

Nem akartunk "még egy díszdobozos vendégházat".
Nem akartunk még egy tömegszállást Nem akartunk rideg, közönyöst vendéglátást Nem akarunk szerepeket és megfelelést Nem akarunk szállodai konzervipart, ahol minden ugyan az, csak a hely változik.

Mi pontosan az ellenkezőjét akartuk.
Mi jó vendéglátó akartunk lenni.
Ahol az az érzésed, hogy a saját otthonunkat adtuk oda neked, hogy te is töltekezz, pihenj és elvonulj.
.

Ezért lett a LélekZug számunkra hívás.
Nem befektetésként tekintünk rá. Ez a saját utunk egy darabja, amit most megosztunk másokkal.

Olyan kuckót szerettünk volna, ahol mi is szívesen lennénk vendégek:

nem luxus, de minőségi. Nem hivalkodó, hanem őszinte.
Itt semmi sincs túlzásba víve – és pont ettől válik kényelmessé és otthonossá

Az erdő ölelésében, Parádsasváron áll. Egy kétszemélyes kis kuckó – pont akkora, amekkora kell.

Azoknak szól akik,Nap mint nap másokért élnek – tartodés segited a családod, a diákjaid, az ügyfeleid vagy a pácienseidet. Fárasztó mindig erősnek lenni, miközben belül te is vágysz egy pillanatra, amikor végre senki nem vár el tőled semmit. Képzeld el, ahogy a verandán ülsz egy csésze teával, és csak a madarakat hallod. Itt leteszed a világ terhét, és a LélekZug csendje, otthonossága és figyelme végre téged tart meg."

Segítőknek, érzékenyeknek, elvonulni vágyóknak.
Mi ebben a házban újrakezdtük az életünket.
Most szeretnénk, ha ez a ház másoknak is adhatna valamit.

Egy hely, ami nem szállás – hanem otthon és menedék.

Várunk Titeket szeretettel:
Kriszti és István